Foltmanók

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany  csillag matricákkal és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyik könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.
Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta,hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta."Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak-  Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha a többi manó nem ragasztott volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett! "Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. - Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem."Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit.""Élit?" "Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.""De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment."Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb,hadd nézlek meg!"Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarabszakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt,felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom gyűjtöttél néhány rosszpontot!"Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!""Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók." "Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel,akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló "Tudom. Mesélt rólad.""Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?" A fafaragó nagyon kedvesen beszélt:"Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.""Micsoda?""A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?” "Hát, még nem nagyon..." Éli elmosolyodott. "Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."Éli letette Pancsinellót a földre."Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja!"És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont. (Max Lucado) 

 Lehetőség-félelem

Él egy régi történet egy fiatalemberről, akinél hogy, hogy nem, de egy éjjel megjelent egy angyal és csodálatos dolgokról mesélt neki, amelyek az életben várnak rá. Minden lehetőség adott lesz számára, hogy hatalmas vagyonra tegyen majd szert, a társadalom megbecsült tagja lehessen, és egy gyönyörű nőt vegyen feleségül.
Emberünk egész életében várta, hogy az ígért csodálatos dolgok valóra váljanak, de nem történt semmi és végül egyedül, és szegényen halt meg. Amikor a Mennyország kapujához ért, meglátta az angyalt, aki sok-sok évvel ezelőtt meglátogatta álmában, és felelősségre vonta:
“Te hatalmas vagyont ígértél nekem, társadalmi rangot és gyönyörű feleséget. Egész életemben vártam, … de nem történt semmi.”
“Én neked nem ígértem ezt - válaszolt az angyal. - Én ezeknek a dolgoknak a lehetőségét ígértem neked, de te elmulasztottál élni ezekkel a lehetőségekkel.”
Az ember megdöbbent. “El sem tudom képzelni, miről beszélsz!” - mondta.
“Emlékszel, egyszer volt egy ötleted, de te féltél, hogy nem sikerül, ezért nem tettél semmit? - kérdezte az angyal.
Az ember bólintott.
“Mivel te visszautasítottad a megvalósítást, az ötletet néhány év múlva egy másik embernek adták, aki nem ijedt meg a nehézségektől, és ha visszaemlékszel, akkor ez az ember az egyik leggazdagabb ember lett a környéken.”
“És arra emlékszel-e, - folytatta az angyal - volt egy eset, amikor a várost óriási pusztítás érte, sok ház romba dőlt, sok ezer ember nem tudott szabadulni a romok alól. Neked lehetőséged lett volna segíteni a bajbajutottakon és a túlélőket kimenteni, de te féltél, hogy ha elmész otthonról, akkor betörnek hozzád és kirabolják a házadat, ezért nem mentél el segíteni a hívó szóra, hanem otthon maradtál.
Az ember szégyenkezve bólintott.
“Ez egy hatalmas lehetőség volt, hogy száz és száz ember életét megmentsd, a város összes életben maradt lakója tisztelt volna téged.” - mondta az angyal.
“És emlékszel arra az asszonyra, arra a fekete hajú nőre, aki neked annyira tetszett? Nem hasonlított egyik nőre sem, akikkel korábban, vagy későbbi életedben találkoztál, de azt gondoltad, hogy sose menne férjhez egy olyan emberhez,mint te, féltél, hogy elutasít, és elmentél mellette.
Az ember újra bólintott, de már sírt.
“Igen barátom, - mondta az angyal - ő a feleséged lett volna, vele sok gyermeket neveltetek volna, vele igazán boldogságban éltél volna egész életedben.
- Hasonló lehetőségek mindannyiunknak adódnak az életében, de gyakran, ehhez a történetbeli emberhez hasonlóan,mi is megengedjük, hogy a félelem felülkerekedjen rajtunk, és megzavarjon bennünket, hogy éljünk a lehetőségekkel.
Mi nem megyünk oda másokhoz, mert félünk az elutasítástól, mi nem beszélünk az érzéseinkről, mert félünk, hogy kinevetnek bennünket, és nem bízzuk rá magunkat más emberre, mert félünk a fájdalomtól, ha elveszítjük.
De még nincs veszve semmi. Mi még életben vagyunk. Elkezdhetjük kihasználni az előttünk álló lehetőségeket. Mi elkezdhetünk létrehozni lehetőségeket saját magunk számára.

A kertész

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizli bokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan mintha sírna a bokor. A kertész úgy érezte mintha beszélne hozzá és ezt mondaná:
„Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem...„
Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt:
„Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák, a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, ellenben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel amikor meglátod a termésedet!”
Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt mint neki. A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott:
„Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki?”
Isten gyöngéd hangon így felelt: „A te életedben Én vagyok a kertész!”
Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt, ő mit mondott a bokornak...
Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete. De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja: „Ne aggódjatok életetekért!”

Élet

A tanítványokat leverte a hír, hogy Mesterük haldoklik. A Mester azonban mosolyogva így szólt:
- Hát nem látjátok, hogy a halál teszi remekké az életet?
- Nem. Mi azt szeretnénk, ha sosem halnál meg.
- Ami igazán él, annak meg kell halnia. Nézzétek a virágokat: csak a művirágok nem hervadnak el

A paraszt és a csacsi

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött,
miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már
betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait,
hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a
kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt
lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a
szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel
feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a
szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki
ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból
kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden
probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van
kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

A felszín alatt (Siha Andrea)

Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer... talán... belőlem is lesz utazótáska...
- Jó napot! – magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
- Szép jó napot! – lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből. – Tessék pancsolni.
- Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
- Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
- Én... nem is tudom... A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is! Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva eljövök érte.
- De uram... mégis... milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik...
- Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
- De...
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban. Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab izgatott susmusolásba kezdett: "Most én jövök! Engem fog választani! Érzem!" Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám közel eső darabot, és ami ekkor történt... Felfoghatatlan... Engem vett le! Én? De hát... miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem, pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most...
-Tökéletes. Hibátlan – suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra. Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
- Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. "Neee, ez úgy fáj!!" Ahogy egyre csak szaporodtak rajtam a sebek... úgy éreztem soha nem lesz vége! Már nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom... Azonnal hagyja abba!
- Már csak pár lépés. Szegénykéim... mi mindent kell eltűrnötök ahhoz, hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. - miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat végezte rajtam - ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok, hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok. A kinti világ durva...
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok! Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott! Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén... egy - két szúrás ide vagy oda... most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
- Elkészült?
- Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
- Parancsoljon.
- Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem! Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok.Egyszeri és megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet. Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt... és én... Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka. Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam. Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel. Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem: valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan "veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk! Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy... és mégis... olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem. Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb. Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem... S ekkor, mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti szemeteskuka mellé rakott.
- Jó napot szomszéd! – köszönt a túloldalra.
- Szép napot uram!
- Nem tudja mikor viszik a szemetet?
- Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való. Nincs velem nagyobb baj... igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén, ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat...
Kora délután eleredt az eső. Minta csak az égben sírtak volna, hogy így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett, szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új, elegáns táskával...

A világ végén (Némo)

Arra gondoltam ma éjjel, hogy megkeresem a világ végét. Elmegyek oda. Elmegyek, s megkeresem azt a megismerhetetlen tartományt, ahonnan már nincs vissza, de nincs már előre sem. A világ vége. Az a hely, mely az otthon, ahol megállunk, ahol más a táj, ahol egy cseppnyi vér hajt mindent.
Vannak olyanok, akik azt mondják ez az északi sark. Mások szerint ez a pokol, vagy éppen a mennyország. Megint mások szerint nincs is ilyen. Én úgy gondolom, valahol van, de a nevét nem tudom.
Régóta töprengem ezen. Meg kellene keresni a világ végét. Úgy mint az öreg szerzetes.
Az öreg szerzetesnek eszébe jut, de jó lenne megkeresni a világ végét, hiszen a kapu a mennyországban biztos ott van. Ha ott benyit, akkor biztos megtalálja a válaszokat, s a kérdéseket is egyben. Megtalálja azt akit keres. De jó lenne elindulni, keresni a mennyek országát. Fogja magát, odamegy az apátjához, engedélyt kér. Az apát végigméri, s azt mondja nem, te csak indíts vissza a celládba, imádkozz. Így telik el fél év. Fél év után a szerzetes - mert ha az emberben van egy gondolat, melyet fontosnak érez, úgysem hagyja nyugodni - odamegy az apáthoz és ismét kéri az engedélyét. Az apát ismét visszaküldi a cellába, imádkozzon tovább. Így telik el ismét fél év. A nagy gondolatokra amúgy is idő kell. Idő kell, hogy megérjenek, s idő kell, hogy megértsük, ha menni kell, akkor menni kell, nincs hatalom, mely tilthatja, csak az óvó szeretet. A szerzetes ismét odamegy az apáthoz, s kérleli, hogy engedje őt el. Az elöljáró ránéz, s megérti, mennie kell. Egy batyut ad neki, benne kenyér és bor és egy írás, s lelkére bízza: ezt a batyut vigye el, s soha ne adja oda senkinek. Az írást ne olvassa el, csak ha megérkezik...
A szerzetesünk átkel a sivatagon, hegyeket mászik meg, s völgyekbe tér, madarak kísérik útján, s a hóviharban vándorol, átúszik folyókat, hajón utazik, s vándorol éveken át, míg megérkezik oda arra a helyre, mely a világ vége.
Szétnéz, s lát két ajtót. Az egyik díszes márvány ajtó. A másik kopott, düledező kis kapu. A régimódi rézkopogtatón kopogtat a díszes kapun, mire kijön egy nagy szakállú öregember.
- Ki vagy Te? - kérdezi.
- Én egy szerzetes vagyok. A mennyországot keresem.
- Bejöhetsz, de semmit nem hozhatsz magaddal. Különösen ilyen rongyos batyukat nem. Na gyerünk, olvasd csak mit írt neked az apátod... Tudom, hogy erre vágysz...
- De nekem azt mondta az apátom...
- Á, az az öregember nem tud semmit.
A szerzetes elcsodálkozik, megcsóválja a fejét. Ez nem lehet a mennyország. Hiszen itt hűtlenségre akarják rávenni. Vagy mégis?
Bekopog a düledező kapun, s egy hangot hall:
- Gyere be!
Belép, s a cellájában találja magát. Az imazsámolyon ott térdel az apát.
- De hogy kerülök én ide? - kérdi a szerzetes.
- Neked itt van a mennyországod. Neked ez a világ kezdete és vége. Olvasd csak el, mit írtam Neked...
A szerzetes kézbe veszi a batyut, előveszi a már kissé mállott papírt, s hangosan olvassa:
"Ahol a szíved van, ott vagy otthon!"
- A te szíved itt van. Itt ezen a helyen gondoltak rád nap mint nap. Ezen a helyen mondtak érted imákat, ezen a helyen vártak Téged haza. Ezen a helyen reménykedtek, hogy megérkezel, s ezen a helyen tudták mindig miért mentél el, s miért jöttél vissza. A Te szívednek ez a végtelen, ez a kezdet vége, s ez a vég kezdete.
Azért, mert ahol a szíved lesz, ott lesz a kincsed is. Ott lesz az üdvösséged. Lehet, ez csak egy kopott, düledező kapu.
- De akkor mi volt a másik kapu?
- Az fiam, a pokol volt. A pokol az, ahol rávesznek, nem is fontos, mi van benned. A pokol az, hol nem számítanak a vágyaid. Emlékezz, hányszor szeretted volna a papírtekercset elolvasni, de nem tetted meg, mert megkértelek rá. A pokol az a hely, ahol rávesznek tedd meg azt, ami fájni fog a későbbiekben. Te bátor voltál. Merted vállalni azt, hogy hátat fordíts saját kívánságaidnak, s engedelmeskedj a szeretetnek. Ezért találtad meg a saját kezdetedet és végedet. Ezért találhattad meg a reményedet.
- Értem apát úr, de miért kellett előtte egy évig imádkoznom? Miért nem indulhattam útnak?
- Azért fiam, mert a remény nehezen felismerhető. Ha azonnal megkapsz mindent, akkor már nem is fogod keresni. Ha évekig kell várnod rá, talán megérted. Ha küzdened kell érte, akkor megszereted, ha szenvedned kell érte, akkor rájössz arra, a remény nem az, amit te elképzelsz, hanem sokkal több. Sokkal mélyebb és sokkal többet ad. Ismered a régi gondolatot: hit, remény, szeretet. Amikor a hited, melyet tudsz, tanultál éveken át átalakul reménnyé, hogy újra, s újra segít téged az Úr, és véd, ez már csoda. Sokan nem ismerik ezt fel, s nem értik meg. De még ennél is van több. Amikor a reményed átalakul szeretetté. Amikor már a remény ellenére is tudsz reménykedni, csak azért, mert hiszel abban, hogy van aki téged annyira szeret, hogy mindig megvéd, s van egy hely ahol hazavárnak. Ez talán a hit csúcsa. A hit, a remény és a szeretet hármasának egysége. A remény csodája. Várnod, küzdened kellett ezért. Talán most már érted.
A szerzetes elgondolkodott, majd felnézett, s ránézett az apátra, majd így szólt:
- Akkor ez a mennyország, és én a helyemen vagyok?
- Nem, ez nem a mennyország. Te a kulcsot kaptad meg a kapuhoz. De hogy a kaput megleled-e, mely a valódi mennyország, az az életedtől függ. Mert a kaput nap mint nap keresned, keresnem kell. Mert a remény lehet veszélyes is. Elbizakodottá is tehet. De kellő alázattal, nap mint napi megtéréssel megélheted, megértheted, hogy hová kell lépned.
Akkor megleled. Most imádkozz. S Atyád, aki a távolból figyel, vigyázón tartja feletted a kezét, óvni és védeni fog.
- Ámen.
 

Az út

Egy ember hallotta, hogy él a sivatagban egy remete. Fölkereste hát, és kérte:
- Istennek szentje, adj nekem tanácsot, melyik a helyes út, hogy megtaláljam Istent.
- Nincs semmiféle út - hangzott a válasz.
- Nincs út? - kérdezte döbbenten az ember.
- Nincs.
- Mi van hát akkor?
- A szakadék.
- ?
- Minden út a földhöz vezet, a szakadék Istenhez. Ugorj!
 

Ateista

Egy ateista leesett a szikláról. Zuhanás közben azonban elkapta egy kis fa ágát. Miközben ott lógott a felette lévő ég és az ezer lábnyi mélységben lévő sziklák között, látta, hogy nem lesz sokáig ereje kapaszkodni. Ekkor azonban eszébe jutott valami:
- Isten! - kiáltotta torka szakadtából.
Csend. Semmi válasz.
- Isten! - kiáltotta még egyszer. - Ha létezel, ments meg, és én megígérem, hogy hinni fogok benned, és másokat is a te hitedre fogok tanítani.
Ismét csak csend. Már majdnem elengedte az ágat kétségbeesésében, amikor egy hatalmas hang dörgött végig a völgyön:
- Mindegyik ezt mondja, amikor bajban van.
- Nem, Istenem, nem! - kiáltotta most már reménykedve. - Én nem olyan vagyok, mint a többiek. Látod, hallván a hangodat, én már el is kezdtem hinni benned. Most már csak szabadíts ki innen, és hirdetni fogom nevedet az egész földön.
- Na jól van - mondta a hang. - Megmentelek, engedd el azt az ágat.
- Hogy elengedjem az ágat? - kiáltotta tébolyultan az ember. - Hát azt hiszed, hogy megőrültem?
Azt mondják, hogy amikor Mózes bedobta botját a Vörös-tengerbe, a várt csoda nem történt meg. Csak amikor az első ember bevetette magát a vízbe, akkor húzódtak vissza a hullámok, és osztódott ketté a tenger, hogy száraz átjárót biztosítson a zsidóknak.

 

Béka

Volt egyszer egy csoport béka, akik versenyezni akartak. Egy nagyon magas toronyba akartak feljutni. Sok néző gyűlt össze, hogy figyeljék a versenyt és biztassák a békákat. Elkezdődött a verseny, de a nézők közül senki nem hitt abban, hogy egy békának is sikerülni fog feljutni a torony csúcsára. Ilyeneket mondogattak: "Ohh de fárasztó, sosem fognak feljutni." vagy "Semmiképpen nem sikerülhet a torony túl magas." A békák kezdtek lemaradozni, egyetlenegy kivételével, aki élénken kapaszkodott felfelé. A nézők továbbra is kiabáltak: "Ez túl fárasztó, nem sikerülhet nekik!" Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, csak az az egy haladt tovább kitartóan, egyáltalán nem akarta feladni. Végül mindegyik feladta, azt az egy békát kivéve, aki hatalmas ambícióval és kitartással egyedül jutott fel a torony csúcsára.
Ezután a többi béka és a nézők is meg akarták tudni, hogyan sikerülhet neki az, amit mindannyian lehetetlennek hittek. Egy néző odament a békához és megkérdezte, hogyan volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra. Ekkor derült ki, hogy a győztes béka süket volt.

A tanulság? Sose hallgass azokra az emberekre, akik mindig negatívak és pesszimisták, mert ők elrabolják a legszebb vágyaidat és reményeidet, amiket a lelkedben hordozol.
Gondolj mindig a szavak erejére, mert bármit hallasz vagy olvasok befolyásolja tetteidet!
Tehát légy mindig optimista! És leginkább: légy egyszerűen süket, ha valaki azt mondja, hogy nem tudod megvalósítani az álmaidat.
Gondold ezt: Bármi sikerülhet neked, ha igazán akarod!

A szomszédban

A szomszéd utcában van egy barátom, ebben a nagy és végtelen városban.
De a napok múlnak és a hetek szaladnak, és mielőtt észrevenném, eltelik egy év. És soha nem látom régi barátom arcát. Mert az élet egy gyors és rettenetes versenyfutás. Ő tudja, hogy most is éppúgy kedvelem, mint akkoriban, amikor még becsengettem hozzá, és ő is hozzám. Akkor fiatalabbak voltunk, most pedig elfoglalt, fáradt férfiak. Belefáradva az ostoba játékba, abba, hogy nevet szerezzünk magunknak.
'Holnap' - mondom, - 'felhívom Jimet. Csak azért, hogy tudja, gondolok még rá.'
De eljön és elmegy a holnap, és a távolság köztünk csak egyre nő. A szomszéd utcában s mégis mérföldekre...
'Táviratot kapott, uram. Jim ma meghalt.'
És ez az, amit végül kapunk és megérdemlünk. Egy eltűnt barát a szomszéd utcában.

Volt egyszer egy 17 éves srác, aki az anyukájával élt és rákos volt. Egy napon sétálgatott a városban és az egyik zeneboltban meglátott egy nagyon szép lányt. Bement, de nem tudott megszólalni. A lány megkérdezte tőle:
- Segíthetek? - Erre ő nem is nézte hogy milyen CD-t vett ki és mondta hogy ezt kéri.
A lány kérdezte hogy becsomagolja e, mondta a srác: - Igen. A lány bement a raktárba és becsomagolva adta át a CD-t. És a srác onnantól kezdve naponta vett egy CD-t. Egy idő után vett egy szekrényt a sok CD-nek.
Meg akarta hívni a lányt, de nem merte, úgyhogy egyik napon otthagyott egy cetlit a boltban a telefonszámával. Amikor a lány felhívta, a srác anyukája vette fel, és elmondta hogy a srác épp aznap meghalt. A lány mesélt a CD-kről, és a nő megtalálta a szekrényben a sok-sok CD-t becsomagolva. Kibontott egyet és talált benne egy üzenetet: "Nem megyünk valahova szórakozni együtt?" És minden CD-ben ugyanaz az üzenet volt. Csak a srác nem volt elég figyelmes, és így nem jött össze neki.

Mindig azt mondd, amire gondolsz. HA SZERETSZ VALAKIT, MONDD MEG NEKI. Ne félj kifejezni önmagad. Nyújtsd ki a kezed, és mondd meg a másiknak, hogy mit jelent a számodra. Mert mire eldöntöd, hogy melyik a megfelelő időpont, már túl késő lehet. Ragadd meg a napot, soha ne sajnálkozz. És ami a legfontosabb, maradj közel barátaidhoz és családodhoz, mert ők segítettek abban, hogy azzá légy, ami ma vagy. Addig szeresd barátaidat, amíg teheted...
 

A fiatal és az öreg sólyom

A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak a jövőjét illetően.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.
- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja: Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?
-  Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.
-   Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.


Az irgalmas szamaritánus mai változata 

Milyen lenne a Biblia, ha ma íródott volna, az „atomkor nyelvén”?
„Történt egyszer, hogy valaki a reggeli szentmiséről a munkahelye felé
tartva rájött, hogy bizony otthon felejtette a bérletét. Istenem segíts, hogy ne jöjjön ellenőr, - gondolta,- igazán nem teheted meg velem, hogy pont ma büntessenek meg, amikor ilyen korán felkeltem, hogy misével kezdhessem a napot!
A Mennyei Atya azonban, úgy látszik, allergiás az ilyesféle alkudozásokra, mert a második megállónál megjelentek az ellenőrök.
 Történetünk magát igen vallásosnak tartó főszereplője csalódottan és ijedten suttogta oda (szintén templombajáró) útitársainak: Ezeknek is pont most kell jönni… Otthon felejtettem a bérletem! Most mit csináljak?
Igazán figyelhettél volna jobban! - mondta az egyik. Nekem szintén bérletem van, azt nem adhatom oda… - mondta a másik. Majd kidumálod valahogy, ha ideér… - így a harmadik. Nem messze tőlük állt egy csavargó külsejű cigány férfi is, akitől hiába igyekeztek felszálláskor minél messzebb húzódni, mégis meghallhatott valamit a beszélgetésükből, mert szó nélkül a lyukasztóhoz lépve új jegyet kezelt, és a meglepetéstől elakadt szavú idegen kezébe nyomta.
Mit gondoltok, ki volt a bajbajutott igazi felebarátja???”

 
A koporsó és a tükör

Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta-tudta ezt az egyházmegye püspöke is, és egyik legbuzgóbb papját küldte oda lelkipásztornak. De már az új pap személye, buzgósága sem érdekelte az embereket. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános a hét közbeeső napjain házról házra járt és ajtóról ajtóra kopogtatott. Az egyik helyen kimért udvariasság, a másikon ellenséges hangulat fogadta, és sokan közömbösen keresztülnéztek rajta. Az egyház itt már úgyis halott, nincs már szükségünk rá, hogy újraéledjen, mondogatták itt is, ott is.
Az újabb vigasztalan vasárnapot követő héten a városka helyi lapjában feketekeretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános - híveivel egyetértésben - közli, hogy a helybéli Szent Ferenc egyházközség meghalt. A gyászistentiszteletet érte vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán. - A lapot azután megdöbbenve olvasta mindenki.
Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdező tekintetek néztek egymásra: mi lesz most? Mi történik itt? Ami azután valóban történt, arról az egyik helyi lakosnak, egy huszonhat éves fiatalembernek a beszámolója tájékoztat. „Amint beléptem a templomba, mindjárt észrevettem az oltár előtti alacsony ravatalra helyezett koporsót. Egyszerű tölgyfából készült, aranyozott kereszt díszítette. A plébános 11-kor felment a szószékre. Néhány percnyi csendes imádság után felénk nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok, akiket annak véltem, közölték velem, és magatartásukkal is igazolták, hogy egyházközségük halott. Úgy tűnik, nincs már semmiféle remény az újjáélesztésre. Szeretném azonban véleményüket még egy utolsó próbával megcáfolni vagy esetleg igazolni. Kérem, menjenek el sorjában, egymás után a koporsó mellett, vessenek pillantást a benne nyugvó halottra. Azután hagyják el a templomot a keleti kapun. Ezt követően majd én magam elvégzem a gyászszertartást. Ha azonban mégis akadna néhány, aki kifelé menet elgondolkodik, és arra a meggyőződésre jut, hogy megváltoztatja véleményét, mert úgy gondolja, egyházközségünk mégis életképes, akkor kérem őket, jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.
Ezután a pap a koporsóhoz lépett, megilletődve levette fedelét és félreállt. A menet pedig lassan megindult. A sorban az egyik utolsó - írja a tudósító - én voltam. Maradt hát elég időm, hogy elgondolkodjak. Ilyesmi jutott eszembe: vajon ki és mi az egyház? Kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek? És ki lesz majd a koporsóban? Minden bizonnyal a megfeszített Krisztus képét vagy szobrát helyezte el a plébános, hogy vele szembesítsen minket. Ilyen és hasonló gondolatok villantak fel bennem, de úgy látszik, az előttem vonulókban is, mert láttam, hogy mindenki zavartan lépked előre. Láttam, hogy egyfajta aggódás ül ki az arcokon, félnek, amint közelednek a koporsóhoz. A látvány azonban hatott, megnyílt az északi kapu, s egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott álltam a koporsó előtt, hogy megnézzem, kit és mit találok ott. Mikor a koporsó fölé hajoltam, előbb behunytam a szemem. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem is halott egyházközségünket, de még csak nem is a halott Krisztus képmását láttam meg, hanem egyet halott egyházközségünk tagjai közül. A koporsóba helyezett tükörben önmagamat pillantottam meg.”

 
A selyempárnák

            A kalifa halálos betegen feküdt selyempárnái között. Országa orvosai körülállták, és egyetértettek abban, hogy csak egy dolog hozhatna gyógyulást a kalifa számára: ha egy boldog ember ingét tennék a feje alá. A küldöncök szétrajzottak, és minden várost, minden falut átkutattak egy boldog ember után. De bárkit kérdeztek, boldogság helyet mindenki csak gondról és bánatról számolt be. Végül a küldöncök egy pásztorra leltek, aki nevetve és énekelve őrizte a nyájat. Megkérdeztél tőle, hogy boldog-e. „Nem tudom elképzelni, hogy nálam bárki is boldogabb lenne” - válaszolta a pásztor kacagva.  „Akkor add oda az inged” - mondták neki a küldöncök. De a pásztor azt mondta: „Nincs ingem.”
Ez a nyomorúságos hír, hogy az egyetlen boldog embernek, akit a küldöncök találtak, egy inge sincs, elgondolkoztatta a kalifát. Három napra és három éjjelre visszahúzódott magányába. A negyedik napon elosztogatta selyempárnáit és drágaköveit a nép között, és a legenda szerint ettől a perctől fogva ismét egészséges és boldog fett.
                                                                                                            (Nossrat Peseschkianz)

A medvelepke hernyója

Semmi esély.
Hat méter aszfalt.
Percenként húsz autó.
Öt kamion. Egy vontató. Egy lovasszekér.

 A hernyó nem tud az autókról.
Nem tudja, milyen széles az aszfalt.
Nem tud a gyalogosokról, a biciklistákról és a motorosokról.

 A hernyó csak azt tudja, hogy odaát
Zöld lomb nő. Pompás zöld, alighanem ehető.
Kedve támadt a zöldre. Át kéne menni.

 Semmi esély. Hat méter aszfalt.
Elindul. Elindul tömpe lábain.
Percenként húsz autó.

 Elindul sietség nélkül. Félelem nélkül. Taktika nélkül.
Öt kamion. Egy vontató. Egy lovasszekér.
Elindul, és megy és megy és megy, és odaér.

Ott, ahol kétségbeesünk, mert határainkba ütközünk, valamiképpen mindig felsejlik a határ túloldala.
A hernyó vágyakozik a zöld után, az ember is élete beteljesedését várja. Át kell jutnia veszélyen, esetleg bukásokon keresztül is.
                                                                                                                                (Otto Wiemer)

 Lerázva a kudarc porát

 Az egyik barátom egyszer megbízott egy ácsot, hogy újítsa fel régi vidéki házát. A mester első munkanapja szörnyű volt. Későn érkezett, mert autója defektet kapott, majd munka közben áramszünet volt, s a nap végén pedig az ács kisteherautója nem akart beindulni. Így hát a barátom vitte haza a mestert. Amikor megérkeztek, az ács behívta a barátomat, hogy bemutassa neki a családját. A bejárati ajtó előtt állt egy kis fa, s amikor elhaladtak mellette, a férfi megállt pár pillanatra, s mindkét kezével megérintette az ágak hegyét. Ezután tovább mentek. A mester kinyitotta az ajtót, és sugárzó arccal, mosolyogva belépett, megölelte két kisgyermekét és megcsókolta feleségét. Végül az ács kikísérte barátomat az autóhoz. Amikor elhaladtak a kis fa mellett, barátom kíváncsian kérdezte a férfit arról, amint az imént látott. „Ó, ez a problémafám! – felelte az ács. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudom elkerülni munka közben a problémákat, de egy valami biztos, ezek a gondok nem tartoznak otthonomra, feleségemre és két gyermekemre. Így hát minden este, mielőtt belépek a házamba, felakasztom erre a fára a problémáimat. Aztán reggel újra fölveszem őket. S amikor kijövök reggel, s ismét fölveszem problémáimat, már közel sem emlékszem olyan sok bajra, mint amennyit az előző este felakasztottam.”
                                                                                                                                             B/ 15. 

 Haldokló

Egy lelkipásztort egyszer egy haldoklóhoz hívtak, egy közismerten bűnös életet élő emberhez, aki életében nem foglalkozott sokat Istennel és a lelki élettel. A lelkipásztor meglepődött, amikor belépett és látta, hogy a haldokló ember őrjöngve lapoz egy nagy Bibliát. Remélve, hogy tud segíteni, megkérdezte: „Mit keres?” A haldokló így felelt: „Mentséget!”
                                                                                                                                              B/16.
 

Álmomban

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje.    
Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszvágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük.

Ismerjük a hívő ember esetét a sofőrrel?

Tanulságos. Megy a hívő ember és egy sofőrrel találkozik, aki nem tudja beindítani a teherautót, és csúnyán káromkodik. A hívő odamegy: Drága testvérem, nem szereti a Jó Isten, ha káromkodik. Ne káromkodjék, inkább imádkozzék. Rettenetes mérges lesz a sofőr, beemeli az autóba, becsukja az ajtót, és ezt mondja: Ide figyeljen, adok 5 percet. De imádkozzék! Ha 5 perc múlva ez az autó el nem indul, fasírtot csinálok magából, maga farizeus! A hívő ember valóban buzgón imádkozik. A sofőr nézi az óráját, letelik az 5 perc, indít, és az autó elindul. Amire a hívő ember összecsapja a kezét: Hát ezt magam sem hittem volna!

 
Paposat játszunk

Egy kisfiú házuk lépcsőjén paposat játszik hasonló korú társával. Minden rendben van, míg barátja megunja a ministrálást és prédikálni kezd: Csak nekem szabad prédikálnom, tudhatnád, mindent elrontasz – mondta. A zajra a sértődött fiú anyja kiszól: A vendégfiúnak udvariasságból is illik átadni a prédikálás lehetőségét. A fiúcska megszeppent, egy idő múlva felment a felső lépcsőfokra: Prédikálhat, de ha ő prédikál, akkor én leszek az Isten.
A világ lépcsőkből áll és azzal töltünk el sok haszontalan időt, hogy felmásszunk a tetejére.

Prédikáció

Egy egyházközségbe új lelkipásztor érkezett. Mindenkinek tetszett első prédikációja, lelkesítő beszéde. Kíváncsian várták a következő vasárnapot. Legnagyobb meglepetésükre ugyanazt prédikálta, mint első alkalommal. Már negyedszer is ugyanazt ismétli, amikor panaszkodnak neki: Miért nem mond más beszédet. Azért mondom ugyanazt, mert ti is ugyanúgy éltek, mint három-négy-héttel ezelőtt. Arra nem gondoltatok, hogy valamit meg is kellene valósítani belőle?
 

 Az idő múlik

Egy bölcs a dolgozószobájában tartott egy hatalmas ingaórát, amely minden órában ünnepélyes lassúsággal, de ugyanakkor nagy dörgések közepette szólalt meg.
- Nem zavarja? – kérdezte egyik diákja.
Nem – válaszolta a bölcs -, mert így minden órában meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit csináltam az elmúlt órában.
 

Hintaló

A gyerekszoba sarkában egy hintaló hevert. Sok éven át kedvenc játéka volt a gyerekeknek és bizony elhasználódott, alaposan tönkrement. Kopott barna bőrén számos lyuk tátongott, farkát is jól megtépték a gyerekek.
Egy napon új plüssnyuszit kapott a gyerekszoba. Meglátta a hintalovat a sarokban és így szólt: „Hogy nézel ki? Ki bánt így el veled?” „A gyerekek” - felelte a hintaló ­„állandóan játszottak velem.” „És nem tiltakoztál ellene?” - kérdezte a nyuszi - „milyen gyönyörű lehettél valamikor, de most!” „Egyáltalán nem az a lényeges, milyenek voltunk valamikor. Egy a fontos, mennyire használunk másoknak, mennyire merjük szétajándékozni önmagunkat! Ezáltal válunk igazán önmagunkká!” - vágott szavába a ló. „Nem okozott ez neked fájdalmat?” - faggatta a nyuszi. A hintaló bólintott. „Néha bizony nagy fájdalmat jelentett. De gondold csak meg: mindegyikünk mások javára született a világra! Az a feladatunk, hogy a mások hasznára legyünk és merjenek a gyerekek játsszanak velünk!” „És mondd, valóban elégedett vagy?” - kérdezte tovább a nyuszi, de a hintaló már nem felelt, csak csendesen mosolygott magában.

 
Párbeszéd

Tanítvány: „Feledd el bűneimet, Uram!”.
Az Úr: „Bűnök? Milyen bűnök? Segítsél, hogy visszaemlékezzem rájuk. Már régen el­felejtettem őket.”
A szeretet nem vezet naplót a sértésekről.
 

Szerencse

Sokan menekültek Amerikába. Egy idős hugenotta is, akinek felesége meghalt a hajón. Fiával érkezett meg. Elkezdte művelni kis földjét. Spórolt pénzén még egy lovat is tudott venni.
Egyszer elszökött a lova. Ismerősei elrohantak hozzá, összecsapták a kezüket és azt mondták:
- Jaj, Nátán testvér, de nagy szerencsétlenség történt veled, hogy elszökött lovad, amivel szántani tudtál. A bölcs hugenotta azt mondta: - Honnan tudjátok, hogy ez szerencsétlenség?
Néhány nap múlva megjött a ló, egy vadlovat hozott magával. Akkor megint elrohantak hozzá a szomszédok: - Micsoda szerencséd van, most már nem egy lovad van, hanem kettő.
- De honnan tudjátok, hogy szerencsém van? – Valóban, néhány nap múlva a gazdának a fia be akarta törni a vadlovat, felült a hátára, négy-öt kör után az levetette, leesett, kitörte a lábát.
Megint jöttek a szomszédok: - Ó, Istenem, micsoda szerencsétlenség ért!
- Honnan tudjátok, hogy szerencsétlenség?
Néhány nap múlva meglátogatta a fiút két barátja, s azt mondták: - Úgy sajnáljuk, hogy nem tudsz velünk jönni, megyünk vadászni.
Elmentek vadászni, sose tértek vissza, nem tudódott ki, hogy medve tépte szét, vagy indiánok fogták el és ölték meg őket. Akkor megint mentek a szomszédok: - Jaj, micsoda szerencséje volt fiadnak, hogy kitörte a lábát, és nem pusztult el ott, ahol a barátai!
Nátán megint azt mondta: - Honnan tudjátok, hogy szerencséje volt?
Amikor aztán az egyik meghalt barátja felesége addig járt ápolni ezt a fiatalembert, amíg az elvette feleségül, akkor már nem mertek szólni semmit, hogy most jól járt-e vagy nem, hanem elhatározták, hogy legalább tíz évet várnak, amíg kiderül.
Amikor azt hisszük, hogy a legnagyobb baj ért, akkor is tegyük fel a kérdést: - Biztos, hogy most baj ért bennünket? – És amikor azt hisszük, hogy ennél jobb nem is érhetne, biztos, hogy jó ért bennünket? Tudniillik más a dolog felülről nézve, és más alulról nézve. A mi időméréseink szerint szeretnénk, hogy valami javunkra szolgáljon, de Isten ideje nem igazítható se előre, se hátra.
 

Amikor a jelentéktelen is fontos lehet

A Kolorádó őserdőben egy hatalmas fatörzset csodálhattak meg a turisták. Legalább ötszáz éves volt. Már Kolombusz idején is állhatott. Kiállt viharokat, földrengéseket, még a nagy lavináknak is ellenállt, legalább húsz ember tudta átölelni törzsét. Egy szép napon egy rovar parányi tojást helyezett el a fa kérge alá. Jelentéktelen lárvák láttak napvilágot, ám jó étvágyuk volt. Hónapok múlva, a sok vihart kiállt fa, elpusztult.
Vigyázz az apró, jelentéktelen dolgokra. Ezek a nagyok magvai.
 

Az utolsó pillanat

A II. világháború egy elesett katonájánál találták ezt a papírtöredéket. „Uram, te tudod, hogy gyermekkoromtól fogva azt mondták nekem, hogy nem létezel. De ezen az éjszakán, a lövedékektől feltépett kráter alján feküdve rám borult a csillagos ég, feltámadt előttem a teremtés szépsége és felismertelek Téged, hogy létezel.” Egy ember, aki a 11 órában figyelt fel a hívásra és szinte az utolsó pillanatban kezdett el hinni a Jóistenben. Szerintem, megkapta az egy dénárt, az örök életdénárját.
Őszintén örülünk annak, hogy kezdettől fogva hívők vagyunk. Fejlődik hitünk és Isten iránti szeretetünk?

Ne legyél dühös!

Kalandozás közben egy nagy kutya egy szobában találta magát, amelynek falait tükrök borították. Így hirtelen azt látta, hogy sok-sok kutya veszi körül. Dühös lett, vicsorgott. De a többi kutya is ezt tette. Tehetetlenségében nekiugrott egyik ellenségének, tükörképének. Összevérezve esett vissza a földre, hiszen a tükörbe ütközött. Ha csak barátságosan csóválta volna a farkát, a többi kutya is ezt tette volna.
Ilyennek gondolom életeteket a világban. Minden más lenne, ha mosolyognál a másikra. Olyannal találkozol, ami benned van
 

Együtt

Egy para-olimpián történt. Kilenc testi vagy szellemi fogyatékos sorakozott fel a százméteres síkfutás indítóvonalán. Eldördül a starpisztoly, és a mezőny megindul, ha nem is vágtázik… Azaz nem az egész mezőny, mert egy fiú mindjárt az elején elbukott, majd még néhányszor, végül hangosan sírva fakadt. A többiek lelassítottak, megálltak és mindenki visszafordult. Egy Dow-kóros lány lehajolt hozzá, megpuszilta: Ettől mindjárt jobb lesz. Ekkor összefogódzott a kilenc „versenyző”, és együtt sétáltak el a célig. Az egész stadion felállt és tíz percig ünnepelt.
Ha külön utakon jöttünk ide, csak együtt állhatunk Jézus elé. Talán együtt többre juthatnánk máskor is.
 

 Ecce homo

Egy modern művész órákból, naptárakból, telefonokból, minden elképzelhető masinákból állított össze ember alakú gépet, ami persze recsegett, forgott, pörgött. Az egész kuka alakú koporsószerűségbe volt beállítva és a kiállításon ezt a címet viselte: „Ecce homo”. Gondolom a modern emberre célzott.
Ilyenek vagyunk valóban? Mindig tevékenykedünk, sürgünk-forgunk, mint a búgócsiga és nem tudunk elcsendesedni, lenni. Pedig most azért vagyunk itt, hogy legyünk, legyünk Jézus előtt.


Feltámadás

Nagy-Britanniában engedélyezett az őssejtkutatás olyan embriókon, akik művi megtermékenyítésből származnak, s valamilyen okból nem ültethetők be egy anyába. Ezáltal kívánnak egykor emberi szerveket tenyészteni, amelyeket pótalkatrész gyanánt lehetne az emberbe behelyezni. Jelenleg folyamatban van Angliában az első európai őssejtbank felállítása. A végcél, hogy 4000 őssejtvonal álljon itt rendelkezésre, amelyekből aztán szervek lesznek kitenyészthetők. E cél elérése érdekében ezerszámra kell embriókat „előállítani" mesterséges megtermékenyítéssel. Az így létrehozott emberi életet aztán korai stádiumban megölik, hogy az őssejtvonalak nyersanyagául szolgáljon. Tudósok abból indulnak ki, hogy a 4000 őssejtvonalhoz egyedül Angliában csaknem négymillió miniembert kell megölni.
Szörnyűség! Nekünk elég lenne egyetlen megváltó halál elfogadása, hogy manipulációk nélkül éljünk kegyelemből.


Manipulálnak minket

Az American Technology amerikai cég bemutatta a HSS (Hyper Sonic Sound System) elnevezésű újonnan kifejlesztett rendszerét, amellyel befolyásolható az emberi agy. A HSS alacsony frekvenciájú hangforrásokat, beszédet vagy zenét másodpercenkénti 22.000 rezgésszámú magas frekvenciájú hullámokkal burkol be. Ezáltal célirányos hangátvitel érhető el. A becsomagolt eredeti hangot igen precízen tudják irányítani, akár egyetlenegy célszemélyre is - fél méterrel odébb már semmi sem hallható. Ennek a hangtovábbításnak a különleges hatása abban rejlik, hogy a hangot nem annyira a fül észleli, inkább közvetlenül a koponyában bontakozik ki a hatása.
A célszemély nem tudja megállapítani, honnan jön a hang. Olyan benyomása támad tehát, mintha valaki beszélne hozzá, pedig nem hall semmit. A HSS jelenleg arra képes, hogy 140 méterig pontosan juttasson célba zörejeket. Az új manipulációs technika első vevőjének az amerikai hadsereg jelentkezett, amely ellenséges katonákat akar ezzel harcképtelenné tenni oly módon, hogy zajokat és üzeneteket „lő” a fejükbe, ezáltal demoralizálva őket.
A HSS másik alkalmazási lehetőségét a reklámban látják. Például egy kólaautomatánál digitális kamerával elcsípik az ott elkocogó személyt, s villámgyorsan a fejébe küldik a kóla kitöltésekor hallható pezsgést, hogy az illetőnek kólaszomja támadjon. (Ethos 2003/2. 28. oldal)
Mennyivel tapintatosabb Jézus szeretetet

 
Bölcs szamár

Az egyik nap a földműves szamara beesett a kiszáradt kútba. A szerencsétlen állat órák hosszat kétségbeesetten ordított, míg gazdája megpróbálta kitalálni, mitévő legyen. Végül elhatározta, nem menti ki a szamarat, mivel az már amúgy is öreg, s a kiszáradt kutat is be kellene fedni. Összehívta hát összes szomszédját, hogy segítségére legyenek. Mindnyájan lapátot vettek kezükbe és el kezdték betemetni a kutat szeméttel. Amikor a szamár rájött, hogy mi történik még szánalmasabban ordított. Majd, mindenki csodálkozására elhallgatott. Mikor már jó sok szemetet belapátoltak, a gazda betekintett a kútba, s meglepődött azon, amit látott. A szamár elképesztő dolgot csinált. A hátára hullott szemetet lerázta magáról, majd arra ráállt. Ahogy a gazda szomszédjai folytatták a lapátolást, úgy rázta le a szamár hátáról a szemetet, s került egyre magasabbra. Végül pedig, mindenki ámulatára a szamár elérte a kút peremét, s akkor hirtelen kiugrott és elszaladt.
Az életben reánk is különféle szemetet dobálnak. Fontos, hogy kikerüljünk a mélyről, lerázzuk a szemetet és ráálljunk. Minden baj egy lépés lehet a magasba. Még a legnagyobb mélységből is kijuthatunk, csak ne álljunk meg, s ne adjuk fel! Rázzuk le és álljunk rá!

A swabedo-beli emberkék

Valamikor réges-régen kis emberek éltek a földön. Legtöbbjük egy kis faluban, Swabedoban lakott. Swabedo-belieknek hívták őket. Ezek az emberek boldogok voltak, folyton mosolyogtak. Nagyon szívesen ajándékoztak egymásnak kis puha, meleg szőrmécskéket. Mindegyik batyut hordott a hátán, ami ezekkel a puha, meleg szőrmécskékkel volt tele. Az volt csak igazán szép, amikor ajándékozás közben ezt mondták egymásnak: "Szeretlek téged!" Persze az is nagy öröm volt, ha valaki ilyen szőrmécskét kapott. Ha egy szőrmét adnak neked és érzed, hogy az milyen puha és meleg, hát az valami csodálatos! Ilyenkor te is szeretnél valami szépet tenni. Ezért volt a kis emberkék élete olyan vidám és boldog.
A falu közelében egy nagy sötét barlangban lakott egy nagy zöld manó. Valójában nem akart ő egyedül élni, s néha nagyon magányosnak érezte magát. Úgy tűnt, hogy senkivel sem tud megbarátkozni, és nem szeret szőrmécskét cserélgetni. Értelmetlenségnek tartotta az egészet. Egyik este a manó bement a faluba, s ott találkozott egy kis swabedo-belivel.
 - Szép napunk volt, igaz? - kérdezte a kis ember mosolyogva. - Itt van egy meleg szőrmécske, különleges darab. Ezt neked őrizgettem, mert olyan ritkán látlak!
A manó körülnézett, hogy nem hallja-e őket valaki, majd ezt mondta a swabedo-belinek.
 - Ide hallgass! Nem tudod, hogyha szétosztod szőrmécskéidet, akkor véget érnek boldog napjaid?
A kis ember megijedt, mire a manó hozzáfűzte:
 - Most 217 darab puha szőrmécskéd maradt. Légy óvatos az adakozással!
 Ezzel odébbállt a manó, magára hagyva a megzavarodott swabedo-belit. Jól tudta, ő, hogy minden swabedo-belinek kifogyhatatlan a szőrmekészlete. Amikor szőrmécskét ajándékoztak egymásnak, az rögtön pótlódott egy másikkal, s így azok soha nem fogyhattak el. A manó mégis bízott a kis emberek jóhiszeműségében, és még valami másban, amit önmagában fedezett fel. Kíváncsi volt, vajon megvan-e az a kis emberekben is. Ezért hazudott a swabedo-belinek. Majd hazatért a barlangjára és várt. Nem kellett sokáig várakoznia.
Az első ember, aki a megzavarodott swabedo-belit köszöntötte, egy régi barátja volt, akivel már sok puha, meleg szőrmécskét cseréltek. Meglepődve vette észre, hogy barátja csak egy furcsa pillantásra méltatta, amikor szőrmécskét ajándékozott neki. A kis swabedo-beli aznap este még háromszor tapasztalta meg ugyanezt. "Sajnos, már nincs sok szőrmécském! Óvatosnak kell lennem, nehogy kifogyjon a készletem!
A következő napokban elterjedt a faluban az új szokás. Voltak, akik még ajándékoztak, de nagyon óvatosan, és ilyenkor azt mondták a másiknak: "Megkülönböztetlek!" Bizalmatlanul kezdték figyelni szőrmésbatyujukat, és éjszaka ágyuk alá dugták. Viták robbantak ki, hogy kinek mennyi szőrmécskéje van, és a kis emberkék különböző dolgokért kezdték cserélgetni, ahelyett, hogy egyszerűen csak odaajándékozták volna. A swabedo-beli polgármester megállapította, hogy a szőrmécskék száma korlátozott, és kikiáltotta azt csereeszköznek. Attól kezdve azon civakodtak, hogy mennyibe kerül egy étkezés vagy egy szállás más házában. Néhány szőrmelopás is előfordult. Az esték már nem voltak olyan biztonságosak, mint azelőtt, amikor a swabedo-beliek a parkban vagy az utcákon sétálgattak, üdvözölték egymást és meleg szőrmécskéket ajándékoztak egymásnak. Sőt a kis emberek egészsége is megromlott. Sokan panaszkodtak, hogy fáj a hátuk. Legsúlyosabb betegség a hátgerincsorvadás volt. Meghajolva mászkáltak, súlyosabb esetben a földig hajoltak. A faluban többen azt gondolták, hogy a betegség oka a batyu súlya volt. Jobbnak látták a szőrmécskéket otthon hagyni, és házukat bezárva tartani. Rövidesen már alig lehetett swabedo-belit batyuval látni.
A manó elégedett volt hazugsága eredményével. Úgy látta, hogy sikerrel járt. Ha a faluba ment, már nem üdvözölték mosolyogva és szőrmécskéket sem kapott többé. Ehelyett bizalmatlan tekintetek kísérték. Neki ez így jobb volt. Ez azt jelentette, hogy ő szembenéz a valósággal.
 - Ilyen a világ! - mondogatta.
Idővel egyre rosszabb dolgok történtek. Talán a hátgerincsorvadás miatt, de talán azért, mert senki nem adott már puha, meleg szőrméket, néhányan meghaltak a kis emberek közül. Ekkor aztán minden öröm eltűnt. Amikor a zöld manó ezt meghallotta elszomorodott:
- Én csak azt akartam megmutatni nekik, hogy milyen a világ valójában. Én nem kívántam nekik a halált!
Elgondolkodott, mit is tehetne, és egyszer csak eszébe jutott valami. A manó barlangjának mélyén volt egy titkos akna, hideg, szúrós kövekkel borítva. Sok-sok évet töltött azzal, hogy ezeket a szúrós köveket kiássa a hegyből, mert szerette ennek a hidegnek az érzését, és szívesen pillantott e kőhalmazra tudva, hogy az mind az övé. Elhatározta, hogy megosztja azt a swabedo-beliekkel. Zsákok százait töltötte meg a hideg, szúrós kövekkel, és a faluba vitte őket. Amint az emberek meglátták a kövekkel teli zsákokat, boldogan és hálásan fogadták. Ismét volt valami, amit ajándékozni lehetett. Csak az volt a rossz, hogy a szúrós, hideg kövek ajándékozása nem szerzett olyan örömet, mint a puha, meleg szőrmécskéké. Ugyanúgy egymás kezébe adták a köveket, de az nem olyan volt, mint egy szőrmécske. A kövek súlyosak, hidegek voltak, és nem lehetett tudni, hogy mit gondol az, aki adja. Jó volt, hogy ismét kaptak valamit a másiktól, de sokszor felsértett kezek maradtak a kövek után. Ha egy swabedo-beli puha, meleg szőrmécskét kapott, felujjongott; de ha egy hideg, szúrós követ adtak neki, akkor csak annyit mondott: "Jujj!"
A kis emberkék közül néhányan megint szőrmécskéket kezdtek ajándékozni, ami mind az ajándékozónak, mind a megajándékozottnak nagy örömet szerzett. Talán csak azért volt olyan szokatlan, hogy valaki puha, meleg szőrmécskét kapjon, mert más sok szúrós, hideg követ cseréltek.
A szőrmeajándékozás többé már nem lett divat Swabedoban. Néhányan rájöttek, hogy lehet folytatni a szőrmécskék ajándékozását, anélkül, hogy készletük kimerűlne, de csak kevesen ápolták ezt a szokást. A bizalmatlanság belegyökerezett a kis emberkék szívébe. Gyakran lehet ilyeneket hallani:
- Nem tudom, megfogják-e becsülni a puha, meleg szőrmécskémet?
- Ha adsz nekem egy puha, meleg szőrmécskét, akkor én is adok egyet neked!
 - Szeretnék a gyermekemnek egy puha, meleg szőrmécskét ajándékozni, de nem érdemli meg.
Valószínűleg, Swabedo minden polgára szívesen visszatérne a régi szép napokhoz, amikor még szokás volt egymásnak puha, meleg szőrmécskéket ajándékozni. Néha gondolt rá egy-egy kis ember, hogy jó volna meleg szőrmécskét kapni vagy valakit megajándékozni azzal, de valami mindig visszatartotta őket ettől. Megszokták, hogy látták, milyen a világ.
                                                                                                                              Egy amerikai jezsuita


Összetör vagy gyógyít

Jézus egy szavával gyógyította meg a leprást. Egy fiatal, mai gimnazista  bejelentette otthon, hogy ő bizony nem tanul tovább és egy barátjával vidékre utazik „melózni”, mert nekik pénz kell, ők már kinőttek a családból. Az apa össze akarta törni csontjait, óriási vita volt stb. Az anya végül csak annyit mondott: „Ha elmennél, én akkor is szeretlek – és nagyon fogsz hiányozni nekem!” A fiú elhallgatott, lefeküdtek és másnap bejelentette: marad és tanul.
A szelíd beszéd is megtöri a csontot! De így!


Mi a természeted?

Egy szerzetes leült egy patak partjára, hogy meditáljon. Amikor kinyitotta a szemét, egy skorpiót látott, aki beleesett a vízbe és kétségbeesetten küzdött, hogy felszínen maradjon és ne pusztuljon el. A szerzetes megszánta és benyúlt a vízbe, megfogta a skorpiót és kitette a víz partjára. Az állat hirtelen megfordult és viszonzásképpen belecsípett a szerzetesbe.
A szerzetes ismét meditálni kezdett, de amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a skorpió megint beleesett a vízbe és minden erejével kapálózik. Másodszor is kimentette és a skorpió ez alkalommal is belemart a kezébe, olyannyira, hogy a szerzetes felordított a fájdalomtól.
A dolog harmadszor is megismétlődött. A szerzetesnek már könnyek gyűltek a szemébe a csípés okozta fájdalomtól.
Egy paraszt, aki látta a jelenetet így szólt hozzá: - Miért segítesz makacs módon ezen a nyomorult teremtményen, aki a helyett, hogy hálás lenne, jól belemar a kezedbe? - Azért, mert mindketten a magunk természe­tét követjük - válaszolta a szerzetes. - A skorpió arra született, hogy csípjen, én pedig arra, hogy irgalmat gyakoroljak.
És te mire születtél?

Karácsony

Kodolányinak van egy döbbenetes novellája, címe a keresztelő. Nagygazda családban végre megszületik a gyermek és meg is keresztelik. Hazajőve leteszik a gyereket a vendégszoba díványára. Jönnek a vendégek, kicsit kapatosak. Mivel az előszoba fogas megtelt, az ágyra dobálják bundáikat, észre sem veszik, hogy ott a pólyás is. Mire az ünnepség véget ért és megünnepelték a gyermeket, megfulladt. Ugye értik mire gondoltam?
Mire karácsonynak vége, megfullad az ünnep, mert rábodáltunk mindent.

 
Karácsony lényege

Miért veszett el a karácsony lényege? Miért lett abból „karácson ünnep”, Télapó meg Mikulás? Elmondtam. Biztosan te is láttál kertet, ahol kilopta valaki a hatalmas ezüstfenyő felső részét. Egyszerűen lefűrészelték. Nincs ennél szomorúbb látvány! A mi „szép új világunk” kilopta a karácsony közepét. A közepe: Jézus Krisztus tűnt el. A karácsonyból pont az tűnt el, akinek a születésnapját kellene ünnepelni: Jézus Krisztus, az élő Isten Fia.
 

Isten mindenről tud

Egy koncentrációs tábor hitvalló protestáns lelkésze levelet írt feleségének, mivel tudta, hogy kivégzés előtt áll. Ez meg is történt, még a láger felszabadulása előtt. Ebben a levélben van egy fantasztikus sor: „Kedvesem! Minden golyó, amit kilőnek valaki szíve felé, előbb Isten előtt megy el.”
Minden sértő sző, minden szenvedés, ami megtörténhet velünk soha nem Isten tudta nélkül ér meg.

Kis figyelmet kérek

Egy fejkendős néni felment lányához, a városba. Mindent megkapott, ami egy jó gyermek csak nyújtani tudott. Kapott külön szobát, jó ellátást, még szeretetet is, köszönetet a munkájáért. Mégis visszaköltözni készült falujába. Itt – mondta – nem vesz észre senki. Itt nem néz rám senki. Nem szól hozzám senki. Mindenki rohan, siet, szalad… A gyermekeim is. Jók hozzám, igazán jók, csak éppen nincs idejük, hogy észrevegyenek.
Nem hinném, hogy lenne olyan ember, ki ne szenvedett volna amiatt, hogy nem vették észre. Ismerve az állapotot, miért vagyunk oly figyelmetlenek?

Gyógyító szeretet

Egy kórház két bel osztálya közül az egyiket egy tudós professzor vezette. Szakértelmével kiválóan gyógykezelte betegeket. A másik osztályon talán nem oly tudós főorvos állt, de szívesebben mentek oda a betegek. Mert a nővérek megér­kezése előtt már látogatta a betegeket, le-leült egy-egy beteg ágya szélére és mint ember az emberrel beszélgettek, nem mint tudós szakember betegeivel. Ezen az osztályon fogyott legkevesebb nyugtató, ritkábbak voltak a váratlan rosszullétek, legkevesebb altatót kértek a betegek.
A tudós professzor sokat tudott, a másik meg sokat szeretett. Ez a gyógyító szeret misztériuma is.

Kérdések

Egy lány megkérdezte a pasiját hogy csinos -e?
A fiú azt mondta nem.
A lány megkérdezte tőle, szeretne -e vele lenni örökké?
A fiú válasza nem.
Megkérdezte hogyha ő elmenne, akkor sírna?
A fiú, azt válaszolta, hogy nem.
Eleget hallott, ezért elment, könnyek csorogtak le az arcán, de hírtelen a fiú elkapta a lányt és azt mondta :  ”Te nem vagy csinos, te gyönyörű vagy! Nem szeretnék veled lenni örökké, veled AKAROK lenni örökké! És ha elmennél akkor nem sírnék, hanem... meghalnék...!"
A jó barát garantálja, hogy kihoz a börtönből, de az igazi barát
ott fog ülni melletted, amig ki nem szabadulsz..."

Helyes önértékelés

Egy kolostor főnöknője engedélyt kért és kapott, hogy ujján gyűrűt hordjon és keresztet a nyakában függő láncon. Eztán idővel megkívánta, hogy minden nővér megcsókolja a gyűrűjét. Ezt a kolostor papjától is elvárta volna. Ezért panasszal fordult a kongregációhoz és véleményét kérte. Hamar meg is érkezett: A pap nem kötelezhető a gyűrűcsókra. Ajánlatos azonban, hogy meghajoljon a főnöknő előtt, mint egy régi ereklye előtt… Önértékelésem mennyire esik egybe Jézus rám vonatkozó értékelésével.

Jézus hív

Barátom egyik fia szenvedélyes kosárlabdázó. Barátomat ez a sport soha nem érdekelte. Az egyik nyáron mégis vette a bátorságot és minden helyszínre elment fiával, ahol kosaraztak. Mikor megjöttek, megkérdezte valaki barátomat:  Tényleg, ennyire tetszik neked a kosárlabda? Egyáltalán nem – válaszolta -, de a fiamnak tetszik. Érdekel téged is az, amit Jézus szeret és neki tetszik?



A munkakedvről

Egy naplopó ücsörgött háza küszöbén és rettenetesen unatkozott.
- Ez a napsütés úgy fáraszt – szólt magában. – Ha legalább egy kis esőt küldene most Allah, élvezettel hallgatnám az esőcseppek kopogásának dallamát.
Allah eleget tett kérésének. A naplopó egy darabig örült a változásnak, de hamarosan újból unatkozni kezdett. Most szelet szeretett volna, amely megrázza a fákat és az embereket.
 Allah ismét meghallgatta a szeszélyét. De rövid elégedettség után megint panaszba tört ki a naplopó: - Ó, bárcsak hótakaróban gyönyörködhetnék, amely mindent hófehérbe burkol!
És Allah még egyszer hajlandó volt kielégíteni a naplopó szeszélyét. Ez mélységesen megdöbbentette őt. De a döbbenete nem tartott sokáig – egy idő után újból hozzálopakodott az unalom.
Ezt a naplopó megelégelte, legyőzte lustaságát, felkelt és meglátogatta a barátját, aki történetesen szabó volt. 
 - Szólj hozzá, hát, nem borzalmas az élet az élet?! – kérdezte a barátját a naplopó. – végül minden elfáraszt. A derűs ég is, a szél, de még a hó is. Már mindenben volt részem az elmúlt délelőttön. Mit kérjek még Allahtól?
A szabó akinek éppen sürgős rendelése volt, szorgalmasan szabta a ruhát.
 - Munkakedvet kérj! Aki dolgozik, azt az unalom nem tudja megközelíteni. Én az ollóm egy mozdulatával szelem ketté bármelyik pillanatban a ruhát, akár süt a nap, akár esik, akár fúj.
                                                                                                                                     A. Tamponi nyomán

Csapás

- A szerencsétlenség növekedést és megvilágosodást eredményezhet - mondta a Mester. Ekképp magyarázta:
- Egy madár az óriási pusztaság közepén álló elszáradt fa ágai között húzódott meg  minden éjjel. Egyszer aztán egy forgószél tövestől kifordította a fát, s a szegény madárnak száz mérföldet kellett repülnie, hogy új lakhelyet keressen magának. Végül is egy erdőbe ért, ahol a fák roskadoztak a gyümölcsöktől.
A Mester levonta a következtetést:
- Ha az elszáradt fa a helyén marad, semmi sem késztette volna a madarat arra, hogy feladja a biztonságát, és elrepüljön.

Csodák

Egy  ember keresztül-kasul utazta a világot csakhogy személyesen meggyőződhessen a Mester hírének valódiságáról.
- Milyen csodát tett mestered? - kérdezte az egyik tanítványtól.
- Nos, vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.

Virrasztás

- Van valami, amit én magam tehetnék azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást?
- Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen.
- De akkor mi haszna van a lelkigyakorlatoknak, amelyeket kötelezővé teszel számomra?
- Hogy biztosan ébren legyél, amikor a nap kezd felkelni.

Komikus keresztény

Egy vándorcirkuszban, miután egy dán falu mellett letelepedett, tűz ütött ki. Az igazgató a szereplőkhöz fordult, akik már fellépésük készülődéseivel voltak elfoglalva.
A bohócot a faluba szalajtotta, hogy segítséget hívjon, nehogy a cirkusszal együtt a kiszáradt füvet és a lábon álló gabonát is elpusztítsa a tűz. A kifestett bohóc házról házra rohant és hívta az embereket, jöjjenek az égő cirkuszt oltani. A falu lakói nevettek, tetszett nekik az „okos” reklám, amivel az embereket a cirkuszba akarják csalogatni. A bohóc sírt és könyörgött, bizonygatta, hogy most egyáltalán nem lesz előadás, hanem maga a helység is halálos veszélyben van. Minél jobban könyörgött, annál jobban derültek rajta a falu lakosai, mígnem a tűz a földekre is átterjedt és a házakat is elérte. Mire az emberek rádöbbentek a veszélyre, már késő volt.

Felix Salten: Bambi

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
    - Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
    - Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
    - Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
    - Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
    - Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
    - Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
    - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
    - Miért kell elmennünk?
    A második kérdezte:
    - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
    - Lehanyatlunk...
    - Mi van ott lenn?
    Az első felelte:
    - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
    A második kérdezte:
    - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
    Az első ismételte:
    - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
    - Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
    - Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
    - Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
    A másik felelte:
    - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
    - Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
    - Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
    - Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
    - Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
    - Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
    - Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
    - De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
    - Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan. - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
    - Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
    Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
    Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
    - Ó..., most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
    Itt volt a tél.